Koncepciós perek a kommunista egyházpolitika kelléktárában - avagy katolikus papok elleni kirakatperek, és titkos eljárások

I. rész

A bolsevik ideológia vallásról, erkölcsről, államról és jogról

A magyarországi viszonyokra – 1945 után – közvetlenül hatást gyakorló bolsevik ideológia (és gyakorlat) a marxizmus–leninizmusnak nevezett nézetrendszeren alapszik. A marxizmus – mint az közismert - a német filozófia materialista ága1. Sajátja volt az az agitatív szellem, amely az elméletet a gyakorlattal egyesítve a társadalmi rend megváltoztatására törekedett, s így a francia forradalmi materializmus örököse lett. Közismert, hogy Marx és Engels a vallást “a nép ópiumának” tekintette. Közösen írt munkájukban “A szent család”-ban már 1845-ben éles támadást intézett a polgári rend s ezen belül a vallás, az erkölcs, a családi élet ellen.

F. Engels: Anti -Dühringjében2a vallás állami betiltását követelő Dühring nézeteinek bírálata során fejtette ki a vallással kapcsolatos nézeteit. Eszerint mindenféle vallás azoknak a külső hatalmaknak a fantasztikus visszatükröződése az emberek fejében, a társadalom az összes termelési eszközök birtokba vételével valamennyi tagját felszabadítja s akkor tűnik el az utolsó idegen hatalom, amely még visszatükröződik a vallásban, “eltűnik maga a vallási visszatükröződés, abból az egyszerű okból, mert akkor már nincs többé mit visszatükröznie.” (Kiemelés tőlem: K. F.)

V. I. Lenin úgy vélekedett, hogy a legújabb korban a vallás gyökerét a tőke vak hatalmától való félelem alkotja. Lenin szerint: fel kell lépni azon revizionista nézetekkel szemben, hogy a vallás az ember magánügye. Nem magánügy azonban a vallás a párthoz tartozás szempontjából! Lenin az ateista propagandát az osztályharc részének tekinti, s eszközeit az osztályharc mindenkori érdekeinek rendeli alá. Lenin a vallás “megszűnését” soha sem bízta “spontán folyamatokra”, netán a véletlenre, s különösen nem a távoli jövőre.

Lényeges tárgyunk szempontjából az az álláspont, amelyet Lenin az erkölcsről vallott: “Tagadunk minden olyan erkölcsöt, amelyet embereken, osztályokon kívül álló fogalomból vezetnek le”....Erkölcsünket a proletariátus osztályharcának érdekeiből vezetjük le,...számunkra az erkölcs a proletár osztályharc érdekeinek van alárendelve. ...Erkölcs az, ami elősegíti a régi kizsákmányoló társadalom elpusztítását és valamennyi dolgozó egyesülését, a kommunisták új társadalmát megteremtő proletariátus körül.”3 A keresztény teológiában elfogadott erkölcs fogalomra ezzel szemben: “az ember helyes Istennek tetsző cselekvéséről szóló tanítás, mely Isten kinyilatkoztatásán alapul”.4 Az erkölcsről vallott két felfogás közötti különbség aligha igényel magyarázatot. A jogról vallott nézek az erkölcsről vallottakkal lényegileg azonosak.

A fékeveszett vallásellenes gyűlölet gyökereit keresve minden bizonnyal Nyikolaj Bergyajevnek5kell igazat adnunk: „Lehetetlen a kommunizmust megérteni, ha csak mint társadalmi vagy gazdasági rendszert nézzük. A vallásellenes propaganda szenvedélyességét és a Szovjet- Oroszországban végrehajtott vallásüldözést csak akkor érthetjük meg, ha a kommunizmusban valamiféle vallást ismerünk fel, amely le akarja váltani a kereszténységet. Csak egy vallás – nem pedig egy gazdasági vagy politikai tan – állítja magáról, hogy birtokában van az abszolút igazságnak, kizárólagosan és nem tűrve konkurenciát maga mellett. Csak egy egyház adhat ki az egész birodalom lakosságára kötelező»katekizmust«.Más szóval a kommunizmus azért üldöz minden vallást, mert maga is az! És mint olyan, »egyetlen igaz vallás«, ezért nem bírja elviselni a többi »hamis vallás« tételét. Saját hitélt akarja kényszerrel, erőszakkal keresztül vinni, anélkül, hogy törődne az emberi szellem szabadságával. Ez a végleges »e világ« vallása, utolsó, végleges tagadása a másvilágnak és szellemi életnek. Éppen ez ad neki spirituális és misztikus jelleget.”6(Kiemelések az eredetiben. K.F.)

A szovjet vallásüldözés legújabb összefoglalását – a magyar szakirodalomban - Gereben Ágnestől olvashatjuk.7

A háborús vereség néhány következménye Magyarországon8

Attól a pillanattól kezdve, hogy a szovjet haderő 1944 októberében megindította a hadműveleteket Magyarország meghódítására, megkezdődött az a folyamat, amely egy új – a korábbi (s nemcsak a nyilas) hatalommal élesen szemben álló – tényleges hatalmi helyzetet hozott létre. Ezt a folyamatot elősegítette az a tény, hogy a háborús események következtében szétesett az államgépezet. Magyarország az 1947-es párizsi béke ratifikációjáig nemzetközi jogi értelemben is megszállt ország volt ahol a polgári élet, az újjászervezett kormányzati apparátus egy célt szolgált: Vörös Hadsereg  hadműveleti célját. 

Első perctől jelen volt tehát a kialakuló új hatalom kettőssége a koalíción belül:

  • a kormányzati adminisztráció, amely a fegyverszüneti állapothoz illesztette a polgári újjászervezést, és
  • a politikai megtorló-megfélemlítő kemény mag, amely mindenkor a szovjet szervek akaratát valósította meg, s csaknem kizárólag a kommunistákból szerveződött.

Kétségtelen tény, hogy mindkét vonulatra legfelsőbb szinten a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) felügyelt. A politikai életben a polgári értékeket képviselő kormányzópárt felszeletelésére, az ún. szalámitaktika kierőszakolásához vezető hatalmi harc előidézésére indult el. A folyamatos polgárháborús pszichózis mesterséges megteremtése volt ugyanis a nyílt kommunista hatalomátvétel egyik nagyfontosságú propagandafegyvere.

Nem lehetett kétséges az 1945-ös választások győztesei előtt sem,9 hogy mit is jelent valójában K. J. Vorosilov marsall10intervenciója a miniszteri tárcák szétosztásánál.11 Vorosilov fellépése azt eredményezte, hogy a fegyveres hatalmat jelentő minisztériumok a kommunisták irányítása alá kerültek.  A szovjethatóságok ezzel az aktussal mintegy “értelmezték” a Jaltában kötött megállapodás valós jelentését az ő olvasatukban: „minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amelyben élni akar”,a  nagyhatalmak, csak a „belső béke feltételeit” teremtik meg.12

A diktatórikus kormányzat legfontosabb eleme a terror. Ez a terror erkölcstelen és jogtalan, s ha az állam jogtalan terrort alkalmaz tarthat attól, hogy a társadalom fellázad. Ennek a feltételezett lázadásnak a diktatúrák leggyakrabban egy újabb terrorral veszik elejét. Más szóval meg kell félemlíteni a társadalom egészét. A végső cél a társadalom akaratának szétzúzása az egyes ember szolgai alávetése. A Szovjetunióban  mindez a lenini–sztálini időszakban folyamatosan ment végbe. 

A magyar egyházak az új körülmények között – magától értetődően – humánus alapon ott folytatták tehát embermentő tevékenységüket ahol a “barna pogányság” világában abbahagyták. Ennek az áldozatvállalásnak lett vértanúja Győr püspöke, báró Apor Vilmos.13Nem kevesebbről van szó tehát mint arról, hogy a szovjet hatalom magyarországi képviselete és az egyházak – élén a legnagyobb létszámú római katolikus egyházzal – között az első összecsapások az általános moralitás síkján történtek meg. 

Ennek a küzdelemnek a kezdetektől volt bátor és elszánt képviselője Mindszenty József 14 veszprémi püspök majd esztergomi érsek, hercegprímás. Mindszenty József - akit 1945. szeptember 15- én  nevezett ki XII. Pius pápa a magyar katolikus egyház élére - így összegezte a vallásszabadság kommunista értelmezését: „A szovjetszerű vallásszabadságban nincs benne az Egyház kulturális, társadalmi és karitatív tevékenységének engedélyezése, ahogyan mi azt Nyugaton ismerjük. A magyar kommunisták, akik ismerték a moszkvai elméletet és gyakorlatot, azt itthon a  magyar  Egyház  akkori helyzetének megfelelően azt hangsúlyozták, hogy nem szándékuk a  az Egyházat eddigi működési területeiről kiszorítani ... szűkebb pártkeretekben természetesen a marxi tétel volt érvényes: a vallásos ideológia felépítmény, az elnyomott és kizsákmányolt nép elbutítását szolgálja. Csak párttagoknak adták elő Lenin tanait arról, hogy a marxizmus minden vallást és az összes egyházakat valamennyi vallási intézménnyel együtt a polgári reakció szervének tekinti"15

Mindszenty első főpásztori szózata16a hadifoglyok emberi jogainak tiszteletben tartásáról, az elesett katonák megbecsüléséről és az értük való imáról szólt. Szólt még az egész társadalmat alapvetően érintő kérdésről, az igazolási eljárásról: „az igazoló eljárás tölti el szorongó aggódással sokak lelkét. Mi bízni akarunk az eljáró közegek méltányosságában és igazságszeretetében.... Kicsiny nemzet vagyunk, bosszú és megtorlás címén nem irthatjuk egymást". A vallásszabadság és a demokrácia a főpásztori szózatban a maga teljességében és eszmei tisztaságában áll előttünk:" Hogy pedig nemzeti létünk és hazánk fennmaradását biztosítsuk, ragaszkodunk szent hitünkhöz, amely hazánkat és nemzetünket ezer éven át fenntartotta. Nem üres mondás, hanem történetileg igaz tény, hogy kard szerezte, kereszt tartotta fenn a hazát. Egy állam sem tudott fennmaradni, mely nem az igazságra és erkölcsre épült, már pedig az igazság oszlopa Szent Pál szerint az egyház (I.Tim.III.15.)... A demokrácia, a szabadság jelszavával indulunk az új életnek. Milyen szép jelszavak ezek! A demokrácia azt jelenti, hogy a nép minden egyes tagja, minden egyes rétege egyenlő jogokkal vesz részt, közvetve, vagy közvetlenül a közügyek intézésében". 

Megkerülhetetlenül felvetődik a kérdés: vajon a hercegprímás küzdelmét mennyire támogatták 1944-től az újjáalakult magyar politikai pártok?

Magyarországon sokan – közöttük történészek is – szívesen beszéltek 1945–48 közötti demokráciáról és e folyamatot lezáró fordulat évéről. Prof. M. Kiss Sándor e kor kiváló kutatója pályája kezdetétől minden, ebben a témakörben tett megnyilatkozásában “fenyegetett”, “korlátozott” demokráciáról beszél, teljes joggal. Valamire való magyar politikusnak tudnia kellett, hogy a hatalom a Szovjetunió és a szovjet vezetés által irányított kommunisták kezében volt. A kommunisták, mint a végrehajtó hatalom eszközét a belügyet és annak összes létrehozható eszközét, azonnal a kezükbe kaparintották. Így került sor 1945. január l7-től Péter Gábor vezetésével (de szovjet tanácsadók felügyelete alatt) a Politikai Nyilvántartó Iroda (majd Rendészeti Ügyosztály) megszervezésére. Május közepére már működött a Vidéki Főkapitányság.17

A politikai osztály személyi állománya 95%-ban kommunista párttagokból szerveződött. 1946 márciusában a politikai rendőrség 35 ezer embert tartóztatott le Magyarországon. Közülük sokaknak nemcsak, hogy köze nem volt a nácizmushoz, hanem antifasiszta, sőt ellenálló magatartást tanúsítottak, igaz, ennek során nem a kommunista oldalon álltak. Ha kellő figyelmet szentelünk az MKP főideológusának - a kiemelkedő koncepciós perek, közöttük a Mindszenty - per egyik “társszerzőjének” – Révai Józsefnek18-  a Szabad Népben megjelent - a “reakcióról” írott cikkének19 választ kaphatott arra, hogy kik kerülnek a közeljövő üldözötteinek véget nem érő listáira. “Reakciós az, aki antikommunista.” Más szavakkal: ellenség mindenki, aki nem kommunista, avagy nem támogatja a kommunista párt politikáját. Így egy csapásra, milliókra tágult az ellenség köre csaknem az egész társadalom. Körvonalazódott tehát a “bűnös nemzet” elleni büntetőhadjárat ideológiája. Az első számú közellenség így a katolikus egyház lett.

A hercegprímás, mint a magyar katolikus egyház feje, rendkívül rövid idő alatt egy sajátos konfrontációs rendszer középpontjába került. Nemcsak a kommunistákkal ütközött össze, de azokkal a nem kommunista politikusok egy részével is, akik politikai megfontolásból nem vállaltak konfrontációt a kommunistákkal. A prímás tehát anélkül, hogy gyakorlatilag politizált volna, politikailag légüres térbe került. Ez a helyzet a későbbiekben elősegítette izolálódását. A feltett kérdést tehát úgy is lehet vizsgálni, hogy a “makacs” főpap került szembe a politikai hatalommal, de lehet úgy is – s a történelmi tényeknek ez felel meg –, egy adott politikai helyzetben a katolikus egyház feje a keresztény etika alapján került szembe különböző minőségi fokon a diktatórikus és a demokratikus politikai tényezőkkel.

Úgy véljük a Mindszenty -kérdés itt mutat túl önmagán. A lényeg ugyanis a magyarországi katolikus egyház első szolgájának etikai alapzatú küzdelme a diktatúrával. Mindszenty József végül is úgy politizált, hogy klasszikus értelemben nem politizált, hanem egy erkölcsi világképet védett. Küzdelme egyrészt így válik konkréttá, és így válik általános értelemben példa értékűvé. A diktatúra megteremtését egyelőre időszerűtlennek tartó sztálini utasítás azonban nem jelentette azt, hogy a Rákosi Mátyás20vezette MKP ne folytassa teljes erővel a “párt öklének” nevezett Államvédelmi Osztály (majd Államvédelmi Hatóság) – a hírhedt ÁVO, ÁVH Péter Gábor21 vezetésével – kiépítését és a civil társadalom elleni mindenirányú hadviselést.22

Az ún. népbíróságok felállítása23 valamint az internálások  rendszere24 okán Bibó István25 A Magyar demokrácia válsága című tanulmányában már l945-ben jelezte, hogy kibontakozóban van a terror. A rendkívüli hatalom-koncentráció, Moszkva céljait szolgálta. Sztálin26 1947-ben nyíltan szakított a nyugati szövetségesekkel, majd a KOMINFORM27 alakuló ülésén közölte vazallusaival: “meg kell gyorsítani a társadalmi haladást”. A címzettek, közöttük Rákosi Mátyás előtt vitán felül állt, hogy a sztálini típusú állami berendezkedés azonnali megteremtése28 a soron következő feladat, ami egyet jelent a hagyományos magyar államberendezkedés megszüntetésével és az évezredes magyar kereszténység megsemmisítésével.

Az ÁVO 1947. április11– 12 -én megtartott országos értekezletén kapta meg a politikai vezetéstől a parancsot az “új demokrácia” megteremtésére.

Az egyház elleni stratégia felépítése

A háború utáni magyar társadalom túlnyomó többsége vallásos, s a római katolikus egyház tagja volt. 1944. év végén hatalomra került új politikai elit – ha nem is volt kifejezetten ateista – közöttük egyetértés volt „az antiklerikalizmusban, mely az egyházak – főleg a katolikus egyház – túlzott szellemi és politikai befolyása ellen irányult.”29 

Bizonnyal igaz Ormos Mária vélekedése, amely szerint a hatalomra törő MKP “nemcsak az egyháznak mint intézménynek lehetetlenné tétele miatt, hanem azért is, mert így az állandó politikai nyomás elől a templomba sem volt tanácsos menekülni”.30 Emellett igaz az a megállapítása is: “A XX. századi diktatúrák története mutatja, hogy a totális rendszerek minden »idegen« befolyást ki akarnak küszöbölni mind a politikából, mind a társadalom életének egészéből.”31

A harcos ateizmus elvi álláspontját képviselő bolsevik ideológia – mint az Jemeljan Jaroszlavszkij32nyomán jól ismert – csak olyan módon tudta elképzelni a társadalom feletti uralmát, ha a számára “idegen befolyást” jelentő istenhitet végérvényesen megszünteti. E stratégiai cél elérését szolgálta a “progresszió” és a szabadságjogok érvényesülését hangoztató megtévesztés, a nyers fizikai erőszak, a tömegmegmozdulásokkal történő manipuláció, az állam és az egyházak közötti “megegyezések”, a sajtóban folytatott hecckampányok. Ezt azonban csak a legmagasabb kommunista fórumokon mondták ki nyíltan. Az egyház elleni harcban kulcsfigurák voltak olyan renegát (apostata) keresztények, akik a kommunista párt tagjaként léptek fel volt egyházuk ellen, vagy az egyházuk kebelében maradva – a szovjet “Élő Egyház” mintájára – a “békemozgalom” álcájában buzgólkodtak az egyház (ak) önfelszámolásában.

Az első csoport kiemelkedő figurája Ortutay Gyula33, akinek “titkos belépését a pártba” az MKP titkárságának 1945. március 7-én elfogadta.34 Ortutay azonban a nyilvánosság előtt továbbra is, mint a Kisgazdapárt kultuszminisztere szerepelt, még 1949-ben is. Utóbbira példa Esty Miklós,35aki, mint pápai kamarás rendszeresen megjelent a Vatikánban és Pátkay fedőnéven a politikai rendőrség egyik legveszélyesebb ügynöke volt. A kommunisták, a belügyet, mint a végrehajtó hatalom legkeményebb eszközét azonnal a kezükbe kaparintották. Így került sor 1945. január l7-től Péter Gábor vezetésével (de szovjet tanácsadók felügyelete alatt) a Politikai Nyilvántartó Iroda (majd Rendészeti Ügyosztály) megszervezésére. Május közepére pedig már működött a Vidéki Főkapitányság.36.

Az egyház felszámolására az ÁVO- n belül Rákosi utasítására már 1946-ban létre hoztak egy alosztályt kizárólag az “egyházi ügyek” kezelésére. Az Egyházügyi Alosztály vezetésére Tihanyi János államvédelmi tiszt kapott kinevezést.37 Az alosztály feladatkörét jórészt az 1951-ben felállított Állami Egyházügyi Hivatal vette át. Megszervezték – részben egyháziakból, részben civilekből – az ügynökhálózatot is, amely lényegében 1990-ig működött változó hatásfokkal. Erkölcsi támadhatóságra alapozott zsarolás, fizikai kínzás, vagy kényelem- és vagyonszeretet, karriervágy, vagy gőg kielégítését célzó vesztegetés volt a leggyakrabban használt eszköz.38

Az egyház bomlasztásának - a hatalom berkeiben nyíltan bevallott - szervezete egyházon belül a békepapi mozgalom39volt. Őse a Szovjet - Oroszországban 1922-ben létrehozott Élő Egyház volt.40 A mozgalomszámára “megszerzett" papok esetében a hatalom ugyancsak nem válogatott az eszközökben.

A nem katolikus egyházak ellen – bár a diktatúra első számú ellenségének a katolikus egyházat tekintette41– a hatalom ugyancsak fellépett, s megkísérelte a teljes ellenőrzés megszerzését elsorvasztásuk érdekében.

A vallásszabadság gyakorlata 1945 után - a törvényi háttérváltozásai

Egy polgári berendezkedésű államban nincs államvallás. Az egyház tagjai önként vállalják az egyházhoz tartozás tényét, s mint az állam egyenlő jogú polgárai élnek jogaikkal és teljesítik kötelezettségeiket. A polgári állam ugyanis az alkotmányában elfogadott alapjogok és szabadságok szerint a vallások szabad gyakorlását és az egyházak szabad működését szavatolja, s belső ügyeikbe nem avatkozik. Ilyen módon az állam és az egyház egymással mellérendeltségi kapcsolatban van.

Magyarországon az Ideiglenes Nemzeti Kormány meghirdette a vallásszabadságot, s a felekezetek egyenjogúságát. Az egykorú katolikus sajtó (Vigília) így értékelte az új viszonyokat: „Az egyház így szilárd bástyák mögül, a sokszor kényelemre, tunyaságra kísértő biztos fedezékből Isten szabad ege alá került” s az állami pártfogás megszűntével „...hívei védelme alá kell húzódnia”.

De vajon húzódhatott-e? A jog szavai és a gyakorlat kiáltó ellentétet mutattak. Az 1946: I. tc. deklarálta: „Az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogai különösen: a személyes szabadság, jog az elnyomástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes emberi élethez, a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és gyülekezési jog, a tulajdonhoz, a személyi szabadsághoz, a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez való jog s a részvétel joga az állam és önkormányzatok életének irányításában.

Ezektől, a jogoktól egyetlen állampolgár sem fosztható meg törvényes eljárás nélkül és e jogokat a magyar állam valamennyi polgárának minden irányú megkülönböztetés nélkül, a demokratikus államrend keretein belül egyformán és egyenlő mértékben biztosítja.” Ezt az „állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogait büntető törvény is szavatolta”.42 De nem szavatolta az “antiklerikális” politika, amely erősebb volt a törvény szavainál. A vallásos meggyőződés magánéleti jellegét – s a vallásos emberek összességét az egyházban – akként fogták fel, hogy annak minden irányú megnyilvánulása reakciós politikai tevékenység.

Joggal írhatta Mindszenty: „Miközben a kultúrharc Magyarországon kibontakozott, azzal is tisztában voltam, hogy a kereszténység és a bolsevizmus  egy látványos világnézeti harcban e pillanatban magyar földön méri össze erejét."43 

Mindez kísértetiesen hasonlított a Szovjetunióban, a húszas években történtekhez. Első lépésként ez a vallásos emberek (és az egyház) kiszorítását jelentette – szavakban a vallás gyakorlásának biztosítását emlegetve – ide értve a vallásos egyesületek feloszlatását44(majd később valamennyi iskola elvételét). Magától értetődő tehát, hogy az egyház első embere erélyesen tiltakozott a cserkészet, a KALOT, KALÁSZ és más hitbuzgalmi egyesület feloszlatása ellen45s az állammal való kapcsolatok rendezése feltételéül az egyházat (s általa a híveket) ért sérelmek orvoslását tűzte.46 

1947 tavaszán a fakultatív vallásoktatás bevezetése jelentett kemény összeütközést a bíboros és az állam között. Helyesen látta Mindszenty a helyzetet, amikor azt egy folyamat részeként szemlélte, amelynek állomásai: fakultatív hitoktatás - semmilyen hitoktatás - ateista nevelés.47

A hatalomtól persze a legtávolabb állt az egyházzal történő megegyezés, különösen a konkordátum megkötése. A baloldali erők “antiklerikális politikája” 1947/48-tól nyílt állami vallásüldözéssé alakult, ide értve a Boldogasszony-év rendezvényeinek hatósági zaklatásait is. Egy körmenet fekáliával történő lelocsolásától a zarándokok brutális ütlegeléséig. Mindszenty leírásai mindenben egyezőek a történelmi tényekkel.48

1948-ban néhány hónapon belül az ateizmus államvallás rangjára emelkedett (noha ezt Magyarországon nem mondták ki az állam alaptörvényében, miként az Albániában történt).

A prímás politikailag légüres térbe került. Ez a helyzet felgyorsított izolálódását.

Ha nem akarunk szembe kerülni a történelmi tényekkel meg kell állapítanunk: nem a “makacs” főpap került szembe a politikai hatalommal, hanem egy adott politikai helyzetben a katolikus egyház feje a keresztény etika alapján került szembe különböző minőségi fokon a diktatórikus és a demokratikus politikai tényezőkkel. Az egyház(ak) elleni fellépés kedvelt eszköze volt a koncepciós per.

 

Betekintés a koncepciós perek világába

A koncepciós perek kérdése a jogtörténetben a nem túl régen kutatott témák egyike. Maga a kifejezés – koncepciós perek – is sokkal inkább tekinthető a publicisztikában – nem egyszer más-más értelemben – használt fogalomnak, semmint tudományos terminológiának. Szükséges ezért mind a jogtudomány, mind a történettudomány oldaláról áttekinteni, mit értünk a koncepciós perek fogalmán. A dolog természeténél fogva az első lépéseket a történettudomány tette meg, hiszen a sokféle „hamis per” tételes tanulmányozása tette lehetővé a büntető eljárásjog tudománya számára a koncepciós per terminológiájának megalkotását és gyakorlati működtetését a négy semmisségi törvény keretei között. 

Koncepciós perek eredetéhez

A koncepciós perek fogalmának kimunkálásához és helyes értelmezéséhez vissza kell térni a büntetőeljárások ősforrásához, amikor is a közhatalom erejével felruházott bíró ítéletével igazságot szolgáltat. Megállapítja, hogy mi történt (történeti tényállás), megállapítja, hogy a tényállásban foglalt tevékenység bűncselekmény-e és ha igen, ki a felelős (bűnösség kérdése), továbbá, hogy a bűnösnek milyen bűnhődéssel és/vagy jóvátétellel kell helyreállítani a tettével megsértett jogrendet.

Bármennyire is tökéletlenek – netán alkalmatlanok – voltak az eszközök a valós tényállás felderítésére, a cél mégis ennek elérése volt, továbbá hogy a bűnös olyan büntetést szenvedjen el, amely megfelelt a társadalom igazságérzetének.

A történelem folyamán ismertek azonban olyan büntetőeljárások, amelyeknek a célja – legalábbis titkoltan – nem a valós tényállás felderítése, a bűnösség megállapítása és igazságos büntetés kiszabása volt, hanem birtokszerzés vagy a politikai vetélytárs megsemmisítése, esetleg mindkettő. (Jeruzsálemi Templomos Lovagrend elleni per 1314 – ban,magyar vonatkozásban  boszorkányperről, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem által Báthory Erzsébet, és mások ellen folytatott boszorkányperek49 A korszak kutatói úgy vélik, ez a pert „álcázott birtokszerző fiskális per”50. )

Közismert továbbá Carafa Eperjesen működő vésztörvényszékének működése (1687)51

A XX. századi diktatúrák ugyancsak „felfedezték”, hogy a büntetőeljárások politikai célok megvalósítására is használhatók. Oroszországban az 1917. évi októberi államcsínyt követően a büntetőeljárások tömege a társadalom strukturális átalakítását, a tulajdonviszonyok megváltoztatását, az ideológiai arculat átformálását és nem utolsó sorban a politikai ellenfelek megsemmisítését szolgálta. Míg az 1920-as években a kialakuló monolit hatalom egyetlen szervet, a VCSK -t (és utódszervét a GPU -t) ruházta fel a nyomozás, az elbírálás és a végrehajtás „jogával”. 52

Ilyen eljárás volt az eszer53vezetők pere (1922).54A minden tekintetben megtervezett perben (ahol Lunacsarszkíj55tartotta a vádbeszédet) Szavinkovot golyó általi halálra ítélték. A forgatókönyv szerint a Szovjetek Központi Végreható Bizottságának Elnöke a kegyelmi kérelemre azt a határozatot hozta, hogy a halálbüntetés végrehajtását felfüggeszti, ha az eszer párt abbahagyja „ellenforradalmi tevékenységét” – más szóval a párt megszűnteti működését.

Az orosz ortodox egyház megtörését szolgálta a Tyihon pátriárka56 ellen folytatott per.

1928-ban koncepciós per folyt Donyec – medence bányaüzemének „polgári” vezetői ellen (Sahti - per), A 11 végrehajtott halálos ítélet és a hosszú börtönbüntetések üzenete: A bolsevik rendszer gazdasági fiaskóiért az „osztályellenség” felelős, az elégedetlen munkások élelem és ruha helyet „fejeket” kaphatnak, a sztálini gazdaságpolitika megkérdőjelezhetetlen.

A sztálini mezőgazdasági politika, a tűzzel, vassal végrehajtott kollektivizálás enyhítését felvető politikusok – Buharin,57 Rikov,58Tomszkij59 és társai koncepciós perében mondtak búcsút a politikai pályának – és az életnek. A 30-as évek nagy „tisztogatási” pereit Isaac Deutscher „Sztálin pályafutásának leghomályosabb fejezete”-ként jellemzi.60

Az ügyészségek és bíróságok formális működésével   politikai rendőrségen a pártvezetés megbízásából új forgatókönyvek születtek arról, hogy miként kell bűnesetek soha meg nem történt tényállításait összeállítani és azzal a közvéleményt, manipulálni. Az ügyek szerzőségét ekkor az 1934-ben feloszlatott GPU61helyére lépő Belügyi Népbiztosság (NKVD) – ekkor még Jagoda62vezetésével - jegyezte. Már a Kirov63gyilkosság ügyében működött ez a mechanizmus, majd egyre bonyolultabbá és árnyaltabbá vált, s elérte Zinovjev,, Kamenyev64, mint „felbujtókat”. Először csak közvetett felbujtók (a fiatal terroristák ösztönzést kaphattak azokból a bírálatokból, amelyet egykor Sztálin ellen intéztek), majd a felbujtást ejtették, mert beismerték : a kapitalizmus restaurációjára törekedtek. Ezt a pert Zinovjev 10, Kamenyev 5 év börtönnel úgy tűnt túlélték, de az 1936-ban indult „tizenhatok perében” már kivégezték őket. A rossz emlékű jakobinus fogantatású „gyanús törvények” tehát újból működtek. A „tizenhetek perét” – amelyet második trockista perként is ismer az irodalom - Sztálin utasítására Jezsov65készítette elő. A halálos áldozatok között régi bolsevik vezetőket találunk.66

Az 1937-es bírói talárba öltöztetett politikai tisztogatás végigsöpört a Vörös Hadseregen is. Az orosz Napóleonként emlegetett Tuhacsevszij67marsall épp úgy kivégző osztag elé került, mint számos tábornak,  és tiszt.68

Az már a történelem fintora, hogy a véres kezű Jagoda és társai is kivégzőosztag elé kerültek a „kapitalista rendszer visszaállítása” és „Ukrajna, Távol –Kelet, Bjelorusszia elszakításának” hamis vádjával. A per egyik sajátos mozzanata, hogy a börtönre ítélteket is agyonlőtték. Erre a sorsra jutott Jezsov is, akitől Beríja69kaparintotta meg „ezrek élete árán Sztálin bizalmát”, hogy később ő is kivégzőosztagtól vesszen el.

A szovjet koncepciós perek jellegzetességeit  keresve egyetérthetünk Deutscher főbb megállapításival:

- Ezek szerint a perek tárgyi és más hitelt érdemlő bizonyítékok nélkül, kizárólag a vádlottak beismerésén nyugodtak. A beismerő vallomások jórészt a kínzókamrákban (vagy a kínzásoktól való félelem miatt) születtek, más részük zsarolás vagy megtévesztés eredménye.

-A perek egy része a nyilvánosság előtt zajlott, ahol a vádlottak teátrális jeleneteket produkáltak, bűnösségüket hangoztatva.70Más részük – ahol nem sikerült rábírni a vádlottakat a „förtelmes látványosságra” szigorúan titkos volt. Valójában mindkét formának megvolt a politikai hozadéka. A nyílt tárgyalások a „társadalom meggyőzését” és a külföld félrevezetését71szolgálta. A titkos eljárások pedig fokozták a társadalom félelemszintjét. A megtévesztés és a félelemkeltés, mint a terror eszköze összehangoltan működött.

- A perek – túl a diktátor hatalmának megkérdőjelezhetetlenségnek biztosításán  – konkrét politikai célok megvalósítását szolgálják azáltal, hogy a más nézeteket vallókról „igazolja”: nézeteik valójában bűncselekménnyel egyenértékűek, illetőleg, hogy személyükben elve ellenséges elemek.

- A büntetőeljárás külsőségeinek – gyakran teátrális - alkalmazása mögött teljes mértékben hiányzik a büntetőeljárás lényege: a független bíróság előtt folyó kontradiktórius eljárás, ahol a törvény előtti egyenlőség elve alapján, a vád és a védelem fegyveregyenlőségével, a vád tényállásának keretei között folyó eljárásban, a vád bizonyítási terhével és az ártatlanság vélelmének szem előtt tartásával, a bizonyítékok szabad mérlegelése alapján születik megalapozott tényállás és ennek megfelelő marasztaló, vagy felmentő ítélet 

- A büntetőjogi felelősség alapja minden jogállamban csak a személyes bűnösség lehet. A politikai célokat büntetőjogi eszközökkel elérni kívánó koncepciós eljárásokban gyakran találkozunk azonban a kollektív felelősség egy sajátos módjával, amikor is a „rossz osztályhelyzetű” vádlott vélelmezett bűnös is. A második világháború előtti szovjet gyakorlat így lényegében kimunkálta, szentesítette és a politikai eszköztárába, helyezte a koncepciós perek felhasználási körére, tartalmára és technikájára vonatkozó ismereteket, amelyekkel később gyakran találkozunk a terjeszkedő „szovjet világban.” A szovjet minta alkalmazása Magyarországon, avagy a fontosabb koncepciós perek (1945 - 1956)

A koncepciós perek tipizálása: 

A tényállásokat vizsgálva 

I. Az első csoportba soroljuk a konstruált koncepciós pereket. Jellemzőjük a valótlan – kitalált – tényállások rendszere, esetleg hamis (gyakran az államvédelmi hatóság által hamisított) bizonyítékok alkalmazásával. Többnyire azonban csupán a vádlotti vallomások állnak rendelkezésre, amelyeket kínzás, zsarolás és megtévesztés kombinált alkalmazásával „állít elő” a nyomozóhatóság a kívánt igény szerint. Gyakran – források alapján72– tényszerűen tudjuk, előbb születik meg az elképzelt szereplő, és csak később keresnek a szerepre alkalmas vádlottakat (így a Grősz - per, Friedrich - per).

A konstruált perek egyik változata, amikor a valóság elemeiből állítják össze a tényállást úgy, hogy azok tendenciózus csoportosítása után a tényállásnak már semmi köze sincs a valósághoz, csak a per valóságos céljához. Ez jellemző a legtöbb szabotázs típusú perre.  A szabotázs – pereknél leggyakrabban vagy baleset elemeit használják fel (Pócspetri - ügy), vagy gazdasági folyamatok torz elemzése és a tényektől eltérő beállítása a fő eszköz (MAORT - per).

II. A tendenciózus koncepciós perek esetében nem elsősorban a konstruált vagy torzított tényállás játszik fő szerepet, hanem a joganyaggal történő visszaélés.

Ez különböző formákban történik:

A./ Az anyagi jogi szabályok sérelmével folytatott perek: Ebbe a csoportba tartozik a Mester Margit ellen folytatott koncepciós per is.

a./ Nyílt törvénysértéssel folytatott eljárások - tipikusan két variációt produkálnak:

1/ A törvény tartalmának érdemi „megfordítása”, miként azt az 1946. VII.. törvénycikk esetében tették 1949. augusztus 12-én, amikor is a „demokratikus államrend” helyébe a „népi demokratikus államrend” lépett. Ezzel jogilag az történt, hogy egy többpárt-rendszerű berendezkedés védelmére alkotott törvény az egy párt-rendszerű diktatúra védelmét szolgálta. Ezen nem változtat az sem, hogy az 1946. évi VII. törvényt eredeti formájában is visszaélésszerűen használták fel.

2/ Nyílt törvénysértést jelentett, bűncselekmény deklarálása rendeleti úton, miként arról fentebb bővebben szóltunk.

b./ Az amorális jogszabályokon nyugvó ügyek sokasága külön csoportot képez. Ez esetben nincs formális jogsértés, de a megalkotott joganyag teljes mértékben szemben áll a társadalom többsége által elfogadott erkölcsi normarendszerrel (deviza-bűntettek, terv-bűntettek stb.). A koncepciós pereknek ez a csoportja kizárólag a semmisségi törvényekkel volt orvosolhatók.

c./ Az állampolgári jogegyenlőség nyílt sérelmét jelentő un. osztály-hovatartozás szerinti ítéletek csoportjánál valós tényállás és valóban elkövetett bűncselekmények esetén is súlyos sérelem keletkezik, mert más nagyságrendű büntetést alkalmaznak a vádlott (esetenként a sértett) osztály-hovatartozására tekintettel. 

B./ A törvénybe foglalt eljárási szabályok és alapelvek lerombolásával és titkos utasítások alkalmazásával folytatott eljárások.

1/ Az ártatlanság vélelme helyett „a rossz osztályhelyzetű” vádlott esetében a bűnösség vélelmezése lépett előtérbe, amely ráadásul gyakorlatilag megdönthetetlen volt. Idekapcsolódik az a Visinszkíj73által hangoztatott és a magyar ítélkezésben is gyökeret vert nézet, hogy az in dubio pro reo elvének gyakorlati elvetésével a bizonytalan tényeket a vádlottak terhére értékelték. 

2/ A bírói függetlenség megsemmisítése, a bíráskodásnak, mint önálló hatalmi ágnak a felszámolása a gyakorlatban a titkos utasítások intézményének rendszeréhez vezetett, amely széles kapukat tárt a koncepciós perek tömeges alkalmazása előtt. Ehhez kapcsolódik 1100 bíró elmozdítása és a bírói ítéletek közvetlen ÁVH ellenőrzése.

3/ A bizonyítékok szabad mérlegelése helyébe a bizonyítékok vád-centrikus válogatása lépett azzal, hogy a beismerő vallomás mellőzhetővé tette a további bizonyítást. Az apróbb büntető ügyekben is kötelezővé vált az un. környezettanulmány, ahol megfogalmazódtak azok a politikai elvárások, amelyeket a helyi vezetés érvényesíteni kívánt.

4/ A védelem formálissá vált, a tárgyalás „süketek párbeszéde” lett, hiszen eleve adott döntésnél minden más irányba való érvelés esélytelen. 

A koncepciós perek alkalmazását tekintve külön szempont a nyilvánosság kérdése. Ebből a szempontból beszélünk

a/ az un. látványperekről – amelyet elsődlegesen a civil társadalom „lefejezésére” alkalmaztak. Ide tartoznak a politikai, vallási, szellemi vezetők elleni perek, amelynek forgatókönyveit a hatalom legfelsőbb köreiben írták, óriási sajtóhadjárat övezte. A pereket jól megválasztott közönség előtt, mintegy színházi rendezésben folytatták. A nagy látványperekhez számos szatellit-pert kapcsoltak. Ennek egyik funkciója az volt, hogy a fő perek tanúi más perekben vádlottként a hatalom teljes kiszolgáltatottságában irányíthatók legyenek. 

b/ A perek másik csoportja a titkos eljárások. Ezek szerepe a misztikus félelem felkeltése.

5/A hatalom belviszályait mutatják az un.  „ munkásmozgalmi – perek.”

Legismertebb e körben a Rajk – per és szatellit perei. Ezekben a perekben nagy súlyt kapott – a sztálini Szovjetunióban folyt perek egy sajátos mozzanata, a vádlottak manipulálása. A kommunista vádlottak a „párt érdekében” vállalták többször a bűnös gyakran kivégzéssel végződő színjátékát74

A koncepciós perek céljatehát azoknak a hatalmi, gazdasági, ideológiai kérdéseknek a „megoldása”, amelyre a kizárólagos hatalomra törő, majd a hatalmat megragadó kommunista párt nem talált politikai megoldást. A koncepciós perek alkalmasnak bizonyultak arra is, hogy a társadalomban olyan félelmet tartsanak fenn, amelyre a kormányzó hatalomnak szüksége volt.

Mi tehát a koncepciós per?

A koncepciós perek – amelyek jogi hatása a semmisségi törvények meghozataláig élt – jogi fogalmának meghatározása a történetkutatás és a Legfelsőbb Bíróságnak e perek felülvizsgálata során követett gyakorlata alapján ma már lehetséges. 

A koncepciós perek fogalmán olyan büntetőeljárásokat értünk, amelyek elszakadnak a büntetőeljárásnak a büntetőeljárási törvénybe foglalt céljától és különböző politikai célok elérését szolgálják. 

A politikai cél elérése érdekében fiktív tényállás alapján, vagy/és 

  • megalapozatlan (Be75. 239. §. /2/ bek.) tényállás alapján, vagy/és 
  • anyagi-jogi rendelkezés megsértésével (ideértve a büntetés kiszabására vonatkozó szabályokat és bírói gyakorlatot), vagy/és 
  • amorális jogszabályok alkalmazásával hoznak akár államellenes bűncselekményekben, akár köztörvényes bűncselekményekben marasztaló ítéletet.

Támogatóink

Minden jog fenntartva - 2018 - Kommunizmus Bűnei Alapítvány - WEB B3D FX