A nyugati és a déli határövezet története 1945 és 1956 között

A vasfüggöny kettéválasztotta Európát a Baltikumtól a Fekete-tengerig, és éles határvonalat képezett a két szembenálló fél között. Katonai szempontból a Szovjetunió érdekszféráját és a nyugati hatalmak befolyási övezetét választotta el. Teljesen különböző gazdasági-társadalmi rendszerek között húzódott. A korabeli felfogás szerint az egyik oldalon a szocialista országok közössége, vagyis a „béketábor” állt, a másik oldalon pedig a „nemzetközi imperializmus” erői sorakoztak fel. A vasfüggöny egyszerre több síkon is elzárta a határ két oldalán lévő országokat, népeket és népcsoportokat. Magyarországi szakasza pedig elválasztotta a határ két oldalán élő embereket, szétvágta a rokoni, baráti és gazdasági kapcsolatokat is. Ennek a fizikai korlátozásnak volt az eszköze a nyugati és a déli határunk mentén a fokozott határvédelem kiépítése és fenntartása, valamint a 15 kilométeres határsáv működtetése.

A második világháború végén, 1945. január 20-án megkötött moszkvai fegyverszüneti egyezmény értelmében Magyarországnak vissza kellett vonulnia az 1937. december 31-én érvényes határai mögé. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány Honvédelmi Minisztériumának 1945. február 23-i intézkedésével kezdődött meg a háború előtti határokon a határszolgálat ellátása. A Honvédelmi Minisztérium által készített határőrizeti tervezetet az 1945. május 14-én tartott tanácskozáson a Szövetséges Ellenőrző Bizottság képviselői is jóváhagyták, ugyanis Magyarország erősen korlátozott állami szuverenitással rendelkezett, a fontosabb intézkedések életbe léptetéséhez a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jóváhagyása is kellett. A határőrizetre igénybe vehető katonák létszámát ötezer főben határozták meg. A fokozatosan meginduló határforgalom ellenőrzését a határrendészeti kapitányságok látták el, amelyek a Belügyminisztérium alárendeltségébe tartoztak.

A zöldhatár őrzését tehét katonák látták el, a határátkelőhelyek forgalmát pedig a határrendőrség ellenőrizte. 1946. március 25-én került sor a határőrizet és a határőrség átszervezésére, ekkor a határvadász portyázó századokat kivonták az adott katonai kerület- parancsnokságok alárendeltségéből, és egy új központi szervezet, a Honvéd Határőrség Országos Parancsnokság irányítása alá helyezték, egyidejűleg a határőrség létszámát ötezerről tízezerre növelték. Egyúttal Szovjet mintára létrehozták a nevelőtiszti szolgálatot. 1947. február 10-én Magyarország aláírta a párizsi békeszerződést, amelynek a rendelkezései szeptember 15-én léptek hatályba. Megszűnt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jelenléte, és a volt szövetséges hatalmak nyugati képviselőinek is távozniuk kellett, kivéve a szovjet csapatokat, tekintettel Ausztria négyhatalmi megszállására. A szovjeteknek ausztriai csapataik ellátása érdekében szüksége volt a magyarországi jelenlétre felvonulási és utánpótlási útvonalként, valamint hadtápterületként is.[1]

1948 végére Magyarország a keleti tömb egyik frontországa lett. Délen a szocialista táborból kiközösített Jugoszláviával, nyugaton pedig a tisztázatlan nemzetközi helyzetű Ausztriával volt határos. Mindkét ország ellenségnek számított a Szovjetunió szemében. Az Ausztriával közös határ körülbelül 350 km, a Jugoszláviával közös határ pedig 610 km hosszú volt. Az összesen majdnem ezer kilométeres határvonal politikailag igen kényes határrá változott. A vasfüggöny létrehozása, és majdani felszámolása is a Szovjetunió és az érdekszférájába tartozó Magyarország kül- és belpolitikájához kapcsolódott. A vasfüggöny története szorosan összefüggött az adott időszak nemzetközi viszonyaival és a szomszédos országokkal fennálló kapcsolatokkal. Ezért a vasfüggöny magyarországi szakaszának történetét, annak változásait is ezek kölcsönhatásában kell vizsgálni.

A szovjet nagyhatalmi érdekek erőszakos érvényesítése miatt 1948-ban a Szovjetunió szembekerült Jugoszláviával. A Tájékoztató Iroda 1948. június 19-e és 23-a között tartott bukaresti értekezlete határozatban ítélte el a Jugoszláv Kommunista Pártot. Jugoszlávia nem volt hajlandó engedni a szovjet nyomásnak, és mivel a magyar kommunista párt vezetőségének a szovjet orientációt kellett követnie, a korábban mintának tekintett déli szomszéd ellenséggé vált, az addigi példaszerű kapcsolat a két párt között végletesen megromlott.[2] Megkezdődtek a jugoszláv konfliktussal kapcsolatos koncepciós- és kémperek, és a szovjet modell kiépítésével párhuzamosan a parasztság üldözése. Ugyanakkor a katonai szembenállás miatt nagyarányú hadseregfejlesztés indult el, ami a szovjet haditechnika magyarországi megjelenését vonta maga után.

A katonai tömbök kialakulása, a szembenállás élesedése, valamint a szovjet katonai titkok védelme érdekében a szovjet katonai tanácsadók Magyarország határainak hermetikus lezárását javasolták. 1948-ban tehát a magyar pártvezetés szovjet kezdeményezésre, és a szovjet katonai tanácsadók útmutatása alapján, a nyugati és a déli határ megerősítéséről, a két határszakasz műszaki zárral történő hermetikus vagy korabeli szóhasználattal élve résmentes lezárásáról döntött. 1949-ben megkezdődött a határ mentén az aknamező telepítése is, amely sok áldozatot szedett a disszidálni szándékozók, de a telepítést, a karbantartást, majd később a felszedést végző határőrök és katonák közül is.[3] Először a nyugati határt, ezután a hasonlóan fontosnak ítélt jugoszláv határvonalat “erősítették” meg ilyen eszközökkel.[4] A szűkebben vett vasfüggöny, vagyis az úgynevezett műszaki zár eleinte drótakadályokból, aknamezőből, nyomsávból, és az ország belső területein létesített ellenőrzési övezetekből állt. A különböző típusú műszaki zárakhoz szigorú fegyverhasználat kapcsolódott, a határőrök mindenkire lőttek, aki engedély nélkül közelített a műszaki berendezésekhez.

Szeretném néhány példával érzékeltetni a kapcsolatok elvágásának következményeit

Az Állami Áramelosztó Üzemek Szombathelyi Üzletigazgatósága Szentgotthárd térségében magyar területről látott el árammal nyolc osztrák fogyasztót, köztük az osztrák határőrizeti szerveket is. Az osztrákok viszont a határ más részein láttak el magyar településeket árammal. A szentgotthárdi villamos-üzem egyik szerelőjének állandó határátlépési engedélye volt, ő olvasta le az osztrák fogyasztók villanyóráit, és a fogyasztás ellenértékét az osztrák-magyar fizetési forgalomban utalták át az osztrákok. Az ÁVH azonban visszavonta az állandó határátlépési engedélyt ettől a szerelőtől, aki viszont leszerelte az osztrák területen lévő mérőket és vezetékeket, mivel ha nem járhat át, akkor nem tudja elvégezni a korábbi feladatát. Az osztrák határőrség is áram nélkül maradt, és azzal fenyegetőztek, hogy ellenlépésként ők sem fogják ellátni árammal a magyar településeket. Az Ipari Igazgatóság ezek után utasította a szombathelyi üzletigazgatóságot, hogy állítsák helyre a vezetéket, a fogyasztásmérőt ekkor már azonban az utolsó magyar területen lévő villanyoszlopon helyezték el, és a későbbiekben az osztrák határőrök gondoskodtak arról, hogy az osztrák fogyasztók között szétosszák a fogyasztást, és behajtsák az ellenértékét. A magyar fél globálisan számlázta az összfogyasztást. A vezeték helyreállítása érdekében két szerelőnek kértek egyszeri határátlépési engedélyt öt-öt órára, mivel a vezetékek leszerelésekor több oszlop is kidőlt, és ezek helyreállításához két ember kellett.

Vízellátás

Sopronkeresztúr (Deutschkreutz) határában, osztrák területen volt egy savanyúvíz-forrás, amely Magyarfalva (Harka) vízellátásában nagy szerepet játszott. A község elöljárósága és lakossága kérte  a határőrséget, hogy nyári hónapokban naponta 19 órától 21 óráig, a téli időszakban pedig 16 órától 18 óráig átjárhassanak vízért,  a helyi határvadász őrs parancsnoka által kijelölt határvadász felügyelete alatt. A községben sem vezetékes víz, sem más közfogyasztásra alkalmas víz nem volt. A határőrség ideiglenesen engedélyezte, hogy a lakosok csoportosan, a kishatárszéli forgalomba való határátlépés szabályai szerint átjárjon osztrák oldalra vízért. A vízhordókat egy fegyvertelen határvadász kísérte, akinek kötelessége volt megakadályozni, hogy az osztrák lakossággal érintkezzenek, csomagot, levelet vegyenek vagy adjanak át. Felvették a kapcsolatot az osztrák hatóságokkal is, hogy azok járuljanak hozzá a fegyvertelen határőr átlépéséhez, és tiltsák meg az osztrák lakosság kút körüli tartózkodását. „Amennyiben a vízhordás körül a jövőben is lesznek visszaélések, akkor a lakosság érdekeit a továbbiakban nem tarthatom szem előtt, és kénytelen leszek a vízhordást betiltani.” – írta Gráber György a Határőrség Főparancsnoksága I/a. osztályának a vezetője.[5]A véglegese rendezést a Népjóléti Minisztérium által fúrandó artézi kúttól várták a hatóságok.

Szociális jogok

1927. március 11-én jogi jegyzőkönyvbe foglalták a rattersdorfi (Rőtfalva) lakosok és a plébánia jogát arra, hogy a szomszédos magyar területen lévő erdőben alomszedési joggal bírtak.

Kőszeg város, Rattersdorf és Hammer (Hámortó) község határában húzódott a trianoni határ, amely érintette az 1 500 hold nagyságú rattersdorfi és a 3 000 hold nagyságú kőszegi erdőt is (Rőt- és Pogány-erdő), amelyek a földreform során a magyar állam tulajdonába kerültek. Kopcsándi József erdész volt korábban az Esterházy-hitbizomány erdésze, az ő véleményét is kikérték. Az ő lakása egyébként szintén osztrák területre esett, onnan járt át magyar területre munkába. Korábban az állattartó szegény földművesek voltak jogosultak határátlépési igazolvány birokában gereblyézéssel összeszedni a rőzsét és az őszi lombhullás után almot az állataik számára. Ez utóbbiért 40-50 pengőt fizettek holdanként a hitbizományi erdőgondnokság pénztárába.

A kőszegi hegyek Ausztria felé hajló észak-nyugati lejtőin értékes faállomány volt, ennek évi fahozama 6 000 köbméter volt, amit csak az osztrák oldalra eső utakon lehetett elszállítani, új út építése fél millió forintba került volna. A határsáv létesítésekor is kitermeltek körülbelül 10 000 köbméter fát, ez egymillió forint értékű volt, ez is csak erre lehetett elszállítani. A kölcsönösség és a viszonosság elve alapján mindkét fél érdekeit figyelembe kellett venni. Kőszeg város ivóvíz ellátása is csak osztrák segítséggel volt lehetséges. A vizsgálat azt állapította meg, hogy a magyar államnak nem érdeke felmondani ezeket az egyezményeket. A jogi jegyzőkönyvben biztosított szolgáltatások teljesítése határforgalmi szempontból osztrák állampolgároknak a Magyar Köztársaság területére való átjárását jelentette, de meghatározott időhöz, átlépési napokhoz és helyekhez, valamint az erdő meghatározott helyéhez kötve. A biztosított jogok gyakorlása az erdészeti közegek és a határvédelmi hatóságok együttes és kölcsönös ellenőrzése mellett a jövőben is biztosítható.

A 15 kilométeres határövezet

A határőrizet rendszerének átalakításában a következő nagy lépés a 15 kilométeres határövezet rendszerének létrehozása volt 1950-ben, amelynek kegyetlen rendszabályai évtizedeken keresztül megkeserítették az ott lakók életét. Ezt először a déli határon vezették be, majd 1952. szeptember 1-jén a nyugati határvonalra is kiterjesztették.[6] Ebben a határőrizeti rendszerben az úgynevezett határsáv mélységét a határvonaltól számítva 15 kilométerben állapították meg.[7] Így egy majdnem ezer kilométer hosszú félkör alakú ütközőzóna jött létre az ország azon részén, amelyik Ausztriával és Jugoszláviával érintkezett. Ezen a területen csak külön igazolvánnyal lehetett tartózkodni. A határsáv állandó lakóit állandó tartózkodásra jogosító igazolvánnyal látták el, az egy alkalommal beutazók számára egy ettől különböző, ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolványt rendszeresítettek, amely mintegy „belső útlevélként” funkcionált. [8]

Kitelepítések

A 15 kilométeres határövezetből kitelepítették a politikai szempontból megbízhatatlan személyeket: az ÁVH 1950. június 1-jére elkészítette a javaslatot a határsávban élő osztályidegen, ellenséges társadalmi csoportok, vagyis a korábbi vitézek, a csendőrök, a korábbi katonatisztek, a fasiszta párttagok, a polgári pártok aktív tagjai, az exponált jobboldali szociáldemokraták és az amerikai vagy az angol zónából hazatért hadifoglyok, vagyis az úgynevezett nyugatosok kitelepítésére. Ezen kívül nyilvántartásba vették a délszláv származásúakat, a vegyes házasságban élőket, a jugoszláviai rokonokkal és ismerősökkel levelezőket, a kettősbirtokosokat, a Délvidékről 1945 után áttelepülteket, a délszláv tanítókat, a görög-keleti papokat, a kulákokat, ezen belül a hátralékosokat, illetve a rádiókészülékkel és fegyverrel rendelkezőket külön is felsorolták. Feljegyezték a Jugoszláviába disszidáltakat, a határ mellett fekvő plébániákat, és a határsávban élő politikai szempontból megbízhatatlannak ítélt személyeket, illetve azokat, akiknek az adott községben való tartózkodását nemkívánatosnak találta valamelyik államhatalmi szerv. Ez utóbbi kategória kínálta a legtöbb lehetőséget a községi vezetőknek az önkényeskedésre és az egyéni leszámolásra, a személyes bosszúra.

A határ mentén lakó osztályidegennek bélyegzett társadalmi rétegek tagjait, a volt katonatiszteket, csendőröket és főleg az úgynevezett kulákokat megrögzött embercsempésznek, ügynöknek és hírszerzőnek, illetve ezek segítőinek tekintették. Eltávolításuktól azt is remélték, hogy csökken a büntetlen határsértések száma. Valójában a falusi osztályharc keretében a birtokos parasztságtól és a községek tekintéllyel bíró értelmiségi rétegétől igyekeztek ilyen módon megszabadulni a hatóságok, és a rokoni kapcsolatokat is igyekeztek elvágni. Jó példa erre az a pinkamindszenti lakos, akinek 150 méterre volt a határtól a 44 katasztrális hold területű földje. A testvére a szomszédos osztrák községben lakott. A műszaki zár megépítése előtt átjártak egymáshoz, és utána is többször látták, hogy a testvérével a műszaki záron keresztül beszélgetést folytatott. A kitelepítéssel akarták megakdályozni, hogy további kapcsolatot tartson Ausztriában élő testvérével. Szintén rokoni kapcsolat volt az indok egy másik esetben. Szentgotthárdról telepítették ki azt a korábban hivatásos katonaként szolgáló ludovikás hadnagyot, akinek az apja Grazban élt, és ő maga is többször járt Nyugaton. A környezettanulmánya szerint az országból kiszökni akaró egyéneknek gyakran adott szállást, és átsegítette őket a határon. Egy másik eset kapcsán a  fertőrákosi vendéglősről azt írták a jellemzésében, hogy már a háború előtt is embercsempészéssel foglalkozott. Kitelepítése előtt a vendéglőjét is bezárták, mert a csempészek állandó találkozóhelye volt. Korábban már egy ízben le is tartóztatták embercsempészés miatt.[9] A kitelepítés indokai közé tartozott, ha valaki valamelyik polgári pártnak volt a tagja korábban, ha pappal tartott kapcsolatot, ha esetleg jugoszláviai vagy nyugati rokonai voltak.

A malom-, vendéglő-, kocsma-, cséplőgép-, bolt- vagy nagyobb földtulajdon miatt is sok embert kitelepítettek. A hatóságok számon tartották azt is, ha valaki barátságot tartott fenn nyugatra szökött egyénekkel, illetve azok segítőivel. Nagynardáról azért telepítették ki az egyik ottani lakost, mert baráti kapcsolatban volt a Karádi Katalint kiszöktető Polyák Jenővel. De elég volt az is, ha valakit a demokrácia ellenségének vagy a községben nemkívánatos elemnek nyilvánítottak, vagy éppen rásütötték a hatóságok, hogy akadályozza a községben a fejlődést. Kőszegről azért telepítették ki a katonai fiúiskola korábbi tanárát, mert járt nyugaton, és angol és francia nyelvet tanított. Balfról többek között a gyógyfürdő tulajdonosát távolították el, Hegyeshalomból pedig az állatorvost. Az ő bűne az volt, hogy rejtegette az apósát és az anyósát, akik azért költöztek hozzá nem is olyan régen, mert féltek, hogy kitelepítik őket a déli határövezetből.

Enyhülés

A kül- és belpolitikai környezet megváltozását eredményezte, hogy 1953. március 5-ével, Sztálin halálával lezárult egy korszak a Szovjetunióban. Magyarországon Nagy Imre vezetésével új politikai és gazdasági irányvonalat jelöltek ki. Az Államvédelmi Hatóságot a belügyminisztérium alá rendelték, a határőrség ugyan maradt az ÁVH kötelékén belül, a létszámát viszont csökkentették. Hamarosan enyhült a viszony az ország déli és nyugati szomszédjával is. 1954. május 22-én kereskedelmi szerződés jött létre Magyarország és Jugoszlávia között. A határon tapasztalható feszültség csökkentésére közös tanácskozásokra került sor Baján, Eszéken és Budapesten, ezek eredményeként megszűntek a korábbi kölcsönös provokációk. Az 1950 és 1953 közötti időszakban a magyar-osztrák kapcsolatok is mélyponton voltak, a két ország között a politikai, a gazdasági és a kulturális érintkezés a minimumra csökkent. Az enyhülés első jelei 1953 őszétől voltak tapasztalhatóak, amikor a határesemények, határincidensek száma érezhetően csökkent. A magyar hatóságok lehetővé tették osztrák állampolgárok kiutazását, kiadtak elítélt vagy internált osztrák személyeket.

Lezajlottak az első puhatolózó megbeszélések az osztrák részről elsődlegesnek tekintett vagyonjogi kérdésekről, amelyek a Magyarországon lévő egykori osztrák tulajdont érintették. Sztálin halála után érzékelhető volt a magyar diplomácia nyitási kísérlete, a diplomáciai kapcsolatok esetleges rendezésére. A következő esztendőben lényegesen javultak a gazdasági kapcsolatok és felújították a hagyományos sporttalálkozókat. 1954 decemberétől a magyar politikusok beszédeiben rendszeressé váltak a jószomszédi kapcsolatok kialakítására vonatkozó utalások. Az osztrák államszerződés megkötésének növekvő esélyével az aktivitás jelentősen fokozódott. A magyar külpolitika irányítói az enyhülést és a kapcsolatok sokoldalú bővítését szolgáló elképzeléseket fogalmaztak meg ebben az időben.[10] A volt antifasiszta koalíció vezető országai 1955. május 15-én megkötötték Bécsben Ausztriával az államszerződést, és az 1955 július 27-én életbe lépett, miután az osztrák parlament, majd a Szovjetunió és a nyugati nagyhatalmak is ratifikálták. A szovjet hadsereg egységei szeptember 19-én elhagyták Ausztriát, és október 21-én az amerikai csapatok is távoztak. Az osztrák parlament október 26-án egyhangú szavazással törvénybe iktatta az örök semlegességről szóló törvényt.[11] Megszűnt Ausztria megszállása, elismerték semlegességét, amelyet a négy nagyhatalom garantált. Magyarország is elismerte és méltatta az osztrák semlegességet, de valójában nem volt teljes a bizalom a két ország között. Ezt fejezte ki, hogy még az államszerződés megkötésének évében, 1955-ben nagy határőrizeti erőket csoportosítottak át a déli, az északi és keleti határról nyugatra, az osztrák határ közelébe.[12]

A két szomszédos ország viszonyának javulását elősegítette, és Magyarország nemzetközi elismerésének kezdetét jelezte, hogy 1955. december 14-én felvették hazánkat az ENSZ-be. Hruscsov meghirdette a különböző társadalmi rendszerek békés egymás mellett élésének elvét, kimondta, hogy a háború nem elkerülhetetlen. Mindez kedvezően hatott a feszültség enyhülésére az osztrák határszakaszon is. Az SZKP XX. Kongresszusán Jugoszláviát felmentették a korábbi vádak alól, és ismét a szocialista világrendszer részének fogadták el. Ez szükségtelenné tette a vasfüggönyt a déli határon. A megváltozott nemzetközi helyzetben Magyarország szomszédos államokkal való kapcsolatában lehetővé és szükségessé vált a műszaki határzár felszámolása, amit Ausztria például a két ország közötti viszony döntő tényezőjének tekintett.[13]

Ilyen előzmények után került sor az MDP KV Politikai Bizottságának 1956. március 9-ei ülésére, amelyen a magyar-osztrák határon lévő műszaki akadályrendszer felszámolásáról döntöttek a pártvezetők. Az állásfoglalás alapján a magyar kormány 1956. május 9-én határozatot hozott a nyugati és a déli határon működtetett műszaki zár megszüntetéséről,[14] és ugyanilyen határozatot hozott a Honvédelmi Tanács is, amely akkor Magyarország honvédelmének legfelső szervezete volt. A nyugati határszakasz fokozott védelme azonban továbbra is fontos politikai feladat volt.[15] Az MDP Politikai Bizottsága 1956. május 24-i határozatával ugyanakkor döntött a műszaki zár megszüntetése miatt kialakult új határőrizeti helyzetben a nyugati határon kialakítandó határőrizet alapjairól, többek között a rejtett technikai eszközök alkalmazásáról, a hatékonyabb felderítés megteremtéséről, az ország belső területeinek intenzívebb biztosításáról, a személyi állomány éberségének növeléséről, valamint a határvidék infrastrukturális, kereskedelmi és kulturális fejlesztéséről, a határállomások és a közlekedési utak rendbe tételéről is.[16] Az ekkorra már jelentősen elavult a műszaki zár[17] megszüntetésének a legfontosabb gyakorlati teendője az volt, hogy fel kellett szedni a korábban kialakított aknamezőt.

A jugoszláv határon a Magyar Néphadsereg műszaki alakulatai, az osztrák határon pedig az Államvédelmi Hatóság alárendeltségébe tartozó Határőrség műszaki alakulatai és a melléjük szervezett határőr egységek végezték. Az előzetes tervek szerint 1956. szeptemberében be kellett fejezni az aknazár eltávolítását mindkét határszakaszon. A határőrség parancsnoka és a Magyar Néphadsereg műszaki csapatainak parancsnoka 1956. szeptember 20-án jelentette a pártvezetésnek, hogy végeztek a feladattal, eltávolították az összesen 1018 km hosszú aknamezőt.[18] A drótakadályok az osztrák határon viszont a helyükön maradtak, és változatlan formában fennmaradtak a korábbi ellenőrzési formák is a határsávhoz és a határövezethez tartozó területeken, valamint hatályban maradt a szigorú fegyverhasználati kötelezettség is. Ausztria nagy jelentőséget tulajdonított az aknák eltávolításának, ezért a Szabad Nép 1956. október 6-i számában közzétették, hogy a határokon mindenütt megszűnt a műszaki zár. Ez valójában azt jelentette, hogy a jugoszláv határon megszűnt a 15 km-es határövezet,[19] a drótakadályokat is megszüntették, az osztrák határon viszont nem. Ennek ellenére a zöldhatáron megkísérelt határátlépések száma mintegy a háromszorosára növekedett, ezért az aknamező megszüntetésével párhuzamosan igyekeztek a határőrizet más eszközeinek a megerősítésével visszatartani az illegális határátlépőket.[20]

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején egy ideig nem volt határőrizet, az aknazár hiánya miatt veszélytelen volt a zöldhatáron át elhagyni az országot. A második szovjet fegyveres beavatkozással együtt kezdetét vette a magyar- osztrák határ újbóli lezárása. A határőrizetben kezdetben határőr tisztek, sorkatonák, katonai egységek, karhatalmi és szovjet alakulatok vettek részt. Münnich Ferenc, a fegyveres erők minisztere 1956 december 11-én visszaállította a nyugati határszakaszon a 15 kilométeres határsávra vonatkozó rendelkezéseket. Azok, akiknek szolgálati vagy bármely okból a határsávba be akartak utazni, a rendőrség illetékes szerveinél kötelesek voltak beutazási engedélyt kérni. A határsávban állandó lakhellyel bíró állampolgárok személyi igazolványába megkülönböztető bejegyzést tettek. A megyei rendőr-kapitányságoknak és a határőrség parancsnokának közösen meg kellett szerveznie a határsávba való beutazás szigorú ellenőrzését.[21]

Kitekintés 1956 utánra

Ausztria 1957. január 10-én tagja lett az ENSZ bizottságának, amelynek a magyar események feltárása volt a feladata. A Kádár-kormány ezért megkérdőjelezte Ausztria semlegességét. A magyar menekültek egyik legnagyobb befogadója ugyan Ausztria volt, a fentiek miatt azonban 1957 elejére egyre nehezebben lehetett átjutni az osztrák határon, mivel visszaállították a forradalom előtti állapotokat, visszaállították a határsávot és a határövezetet, és 1957-ben visszatelepítették az aknamezőt is, amelynek a visszatartó ereje jelentős volt. A menekülők ezért déli szomszédunk, Jugoszlávia felé vették az irányt, amellyel Magyarországnak ismét feszültté vált a viszonya a Nagy Imre-csoport elrablása miatt.[22] Ennek következtében 1957 február 2-án a fegyveres erők minisztere a 6/1957. sz. utasításával visszaállította a déli határsávot is. A korábban érvényben lévő szabályokat a déli területeken is újra életbe léptették, jelentős különbség volt azonban, hogy a déli határon nem állították vissza az aknazárat. A forradalom utáni tömeges menekülési hullám, valamint a nagyarányú megtorlás lezajlása után 1960-ban a déli határsáv mélységét 15 kilométerről 8 kilométerre csökkentették azokon a szakaszokon, ahol folyóvíz képezte a határvonalat.[23] Miután normalizálódott Magyarország és Jugoszlávia viszonya, 1965. május 1-jei hatállyal véglegesen megszüntették a déli határsávot. Az osztrák határon 1957-ben viszont visszatelepítették az aknamezőt[24], de az újjászervezett határőrség 1959-től a saját műszaki alakulataival felszedte és modernebbekre cserélte a hevenyészve telepített aknákat.[25] A nemzetközi helyzet ismételt enyhülésével a Politikai Bizottság 1965. május 11-ei ülésén ismét napirendre tűzte az aknamező megszüntetését, és az elektromos jelzőrendszer, az úgynevezett Sz-100-as rendszer kiépítését. A műszaki munkák elvégzésére a Magyar Néphadsereg és a BM Karhatalom alakulatait jelölték ki. Az említett alakulatok kéthónapos kiképzés után 1965. szeptember 13-án, immár harmadszor, ismét megkezdték az aknazár eltávolítását. Az aknamező telepítése óta eltelt évek alatt a gaz, a cserje, és az aljnövényzet benőtte ezt a területet. Az aknamentesítés több évig tartott, 1970-ben végeztek a feladattal, amelynek során több mint egymillió aknát szedtek fel a műszaki csapatok.[26] A 2 kilométeres határövezet rendszere, az utazási korlátozások, az illegális határátlépőkkel szembeni fegyverhasználat, az Sz-100-as műszaki jelzőrendszer, vagyis a „vasfüggöny” a nyugati határon viszont egészen az 1989-es határnyitásig fennmaradt.

[1] Dr. Zsiga Tibor: A vasfüggöny és kora. Hans Seidel Alapítvány, Budapest. 1999. 16. P.

[2] RIPP Zoltán, 1998. 45.

[3] MOL 276. f. 84. cs. 20. ő.e. Az 1949. szeptember 29-i ülés jegyzőkönyve.

[4] MOL 276. f. 84. cs. 13. ő.e.

[5] MNLOL-XIX-B-10-V-3-10/1948.  (32.655/Eln.I-a/1948.) Magyarfalva község lakosságának ivóvízért való átjárása Ausztriába. 1948. augusztus 13.

[6] MOL XIX-B-10. IV./1,3,4,5-18/1952.  13.d.

[7] MOL 276. f. 54. cs. 94. ő.e.

[8] MOL A Határőrség Országos Parancsnokságának iratai 1945-1989. (a továbbiakban XIX-B-10.) IV./1,3,4,5-18/1952.  13.d.

[9] MNLOL-XIX-B-10-V/8-16/1951. (26.d.) Javaslat a nyugati /osztrák/ határsávból politikailag megbízhatatlan személyeknek az ország belsejébe való áttelepítésére. 1951. május 18.

[10] Gecsényi Lajos: Magyar-osztrák kapcsolatok 1955-1956. In: Társadalmi Szemle 1995/10. sz. 78-90. p.

[11] Gecsényi Lajos-Vida István: Iratok az osztrák-magyar kapcsolatok történetéhez. 1953. október 7-1956. január 21. In: Százados, 2000/5. sz. 1195-1234. p.

[12] MOL M-KS 276. f. 53. cs. 240. ő.e. 2. p.

[13] Gecsényi Lajos-Vida István: Iratok az osztrák-magyar kapcsolatok történetéhez. 1953. október 7-1956. január 21. In: Századok, 2000/5. sz. 1195-1234. p.

[14] Gecsényi Lajos-Vida István: Iratok az osztrák-magyar kapcsolatok történetéhez. 1953. október 7-1956. január 21. In: Századok, 2000/5. sz. 1195-1234. p.

[15] MOL M-KS 276. f. 53. cs. 288. ő.e. 69. p.

[16] MOL M-KS 276. f. 53. cs. 288. ő.e. 62-78.

[17] BM KI 106-1-16. ő.e. 1953. A BM Kollégium 1953. november 10-ei határozata a BM határőrség helyzetéről. 2. p.

[18] MOL XIX-B-10-XII. tárgykör – 17. sorszám – 1956. 23. d.

[19] MOL 276. f. 53. cs. 266. ő.e.

[20] Dr. Zsiga Tibor: A vasfüggöny és kora. Hans Seidel Alapítvány, Budapest. 1999. 43. p.

[21] ÁBTL 4.2. Parancsgyűjtemény. 10-12/1956. A Fegyveres Erők Miniszterének 7/1956. számú parancsa. 1956. december 11.

[22] Dr. Zsiga Tibor: A vasfüggöny és kora. Hans Seidel Alapítvány, Budapest. 1999. 43. p.

[23] BM KI 106-1-16. ő.e. Az 1960. május 5-i ülés jegyzőkönyve.

[24] A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1957. március 2-ai határozata rendelkezett erről.

[25] Dr. Zsiga Tibor: A vasfüggöny és kora. Hans Seidel Alapítvány, Budapest. 1999. 45. P.

[26] Dr. Zsiga Tibor: A vasfüggöny és kora. Hans Seidel Alapítvány, Budapest. 1999. 54. P.

Támogatóink

Minden jog fenntartva - 2018 - Kommunizmus Bűnei Alapítvány - WEB B3D FX