Manapság sok ember fejében felötlik a kérdés, mozgásban tudja-e tartani a nyugati világ a gazdasági élet vérkeringését. Csak az idő tudja ezt megmondani, tehát az elkövetkezendő húsz-harminc év. Mindenesetre érdekes végigfutni azon a múlton, amely a 16. század óta ide juttatott minket. Kezdjük egy szó értelmezésével. A caput latinul fejet jelent, a kapitális pedig valami nagyot, hatalmasat. Mondjuk kapitális bikát, főnévként pedig kapitalistát. Tőke, azaz hatalom tulajdonost. Ráadásul a fej olasz változata, a kápó a börtönargóban felügyelettel megbízott rab, s lélekben meglepően hasonlít a kapitalistához.
Kizsákmányoló ő is, aki rendelkezik a munka feltételeivel, hiszen a börtön a totális rendszerek legtökéletesebbike, maga a tökéletes üzem. A tőkés termelés kezdetén volt elég dologház, földjeiről elűzött paraszt és részmunka a kézműipari forradalom szülte manufaktúrákban: a kapitalista hajcsárként, kápóként jelent meg a színen, háta mögött a tőke özönvízelőtti formájával, a banki és kereskedelmi tevékenységgé nemesedett uzsorával. (A szovjet típusú szocializmus ezt az eredeti tőkefelhalmozásnak nevezett folyamatot évszázados késéssel fogja befejezni Európa keleti felében, a kinai kommunista kapitalizmus pedig a miénktől elütő más, rejtélyes modell.)
A 19. századtól a tőkét megtestesítő vállalkozó már úgy lépett föl a színen, hogy az egyéni haszon (profit) és a növekvő fogyasztás (kereskedelem) a civilizáció legfőbb áldása, s időről-időre megfeledkezett az emberi méltóságról. Egyezkedett a feudális világgal, visszaélt a közhatalommal, de a forradalmak és a liberális eszmék a középosztályt, az új polgárságot tették a közhatalom letéteményesévé. A nemzetállamok létrejötte óriási társadalmi energiákat szabadított fel, s a kapitalizmus nemzeti formákat öltött. Az ipari tőke győzedelmeskedni látszott, a mérnöki gondolkodás műve azonban gyorsan alárendelődött a banktőkének. Végül jött az imperializmus kora, amikor a földgolyót felosztották a nagyhatalmak s megindult az újra felosztásáért vívott harc, amelynek a Versailles-i békerendszer lett a vége, győztesekre és legyőzöttekre osztva Európát. A népszövetségi kísérlet nem sikerült, a jóvátétel s a területrablások forradalmakat, nemzeti szocializmust és kommunizmust szültek. Mindkettőben a középrétegek alattvalók lettek, nem mert rossz polgárok voltak, hanem azért, mert az állami túlhatalom felszámolta addigi létük meglehetősen sok egyéni szabadságot biztosító kereteit. A nagykapitalistát a sztálini Szovjetunióban a kápó váltja fel. Naftali Aronovics Frenkelé - aki egyes források szerint hazánkból származott - a kápó sikertana. A Szolovecki lágerek rabjából öltözködik át csekista (KGB) egyenruhába, hatalmas besúgó hálózatot működtet, s rentábilissá teszi a termelést a Gulágon. Rendszere egyszerű és logikus. A fogvatartottakat három csoportra osztja munkaképességük szerint, s a legalacsonyabb kategória fele annyit kap enni, mint a legmagasabb.
A II. világháború után a nyugati világ erőt vett a tőke mohóságán, s a végső boldogság biztosítékaként a nyugatnémeteket, olaszokat és japánokat nemcsak a demokrácia fortélyaira tanította meg, de szabad kezet adott nekik a jóléti állam megteremtésére. (Erhard és munkatársai egy az SS által a vereség utáni teendők megbeszélésére összehívott strassburgi konferencián mondják ki először a bűvös szót - Jóléti Állam -, miközben a szövetséges tankok már a város előtt álltak.) Dinamikus korszak következett, amelyben a középosztály ismét hatalmat kapott, hogy a parlamenten keresztül a társadalmi egyensúly őre legyen. Most érett be az évszázad első öt évtizede szegénységének és háborúinak gyümölcse. A hétköznapi boldogság egy nemzedéken át tart. Csakhogy a tőke kilép a nemzeti keretek mögül, globalizálódik, s még a végső biztosítékot adó aranyalapot is kiktatja a pénz mögül. S a szocializmus lebontása után ennek a monetáris, a pénz filozófiáját valló rendszernek - amely már a hetvenes-nyolcvanas évektől elkezdte lebontani a jóléti államot - az ÉSZ ellen való voltát egyre többen mondják ki. A globális világnak nincs meg az egyensúlya: az óriási fej alatt kicsi a törzs.
Nem vagyok próféta. Perben állunk a pénzvilággal, s pillanatnyilag úgy áll a helyzet, hogy vele szemben semmit sem nyerhetünk, de veszteni annál többet veszthetünk. Ha ezt átlátjuk - állítják liberálisaink és a szocialisták -, akkor nemcsak a bankárok, de önmagunk helyzetét is megkönnyítjük. Egyenrangú feleknek fogjuk érezni magunkat, akik nyiltan rajonganak egymásért. A bankár - azaz a tőke özönvízelőtti formájának képviselője - mimóza. Mint Shakespeare Shylockja, aki mereven ragaszkodván a megkötött szerződés betűihez, egy fontot vágna ki vétlen adósa szívtájékából, miközben szeretet után vágyik. Aki Shylockot szereti, rossz ember nem lehet. Kell-e több megmenekülésünkhöz?