Szűk egy éve alapította meg Eötvös Péter a kommunizmus bűneinek feltárására hivatott, a KDNP-hez kötődő munkacsoportot, amely a Konrad Adenauer Alapítvánnyal közösen programok sorát valósította meg eddig. A munkacsoport hamarosan alapítvánnyá alakul át, hogy még többet tehessen a múlt feltárása érdekében. A szellemi műhely magját 17 rangos értelmiségi adja. Az alapító szerint máig történelemhamisítás és elhallgatás folyik Magyarországon, és ennek eljött az ideje véget vetni.
– Miért kell ma a kommunizmus bűneinek feltárására önálló munkacsoportot létrehozni? Nincs erre elég történész kutató?
– Távolról sincs elég kutatás e témakörben, amit legutóbbi szimpóziumunkon, amelyet a kitelepítések témakörében rendeztünk, Réthelyi Miklós miniszter is kihangsúlyozott. Én ehhez hozzáteszem, ami kutatás ma van, az sem mind elfogadható a számunkra. Óriási fehér foltok vannak a magyar történelemben részben a tudatos történelemhamisítás okán, részben a tárgyszerű ismereteink hiánya miatt. E hézagokat szeretnénk kitölteni tudományos kutatások eredményeivel, azok publikálásával. És nem csak tudományos szakmunkák műfajában, de köznapi nyelven is publikálni szeretnénk a feltárt történelmi tényeket. A mai fiatalság a szisztematikus félrevezetés eredménye képen csak nagyon nehezen tud tájékozódni társadalmi, politikai, és erkölcsi kérdésekben. Ezzel a helyzettel él vissza az utódpárt. A fű alatt átmentett kommunista ideológia, a múlt ismeretének hiányában sokszor alig ismerhető fel.
– Konkrétan kik vezetik félre a fiatalokat? És mely kutatásokat nem tudnak elfogadni?
– Az egyik legégbekiáltóbb példa erre az Ötvenhatos Intézeté, amely a forradalom áldozataival kapcsolatban máig 2500 főről beszél. Egész egyszerűen átvették a Kádárék által publikált számot, miközben a mindenki számára elérhető statisztikai adatok is bizonyítják, hogy legalább egy nagyságrenddel több áldozatról kell beszélni. Az, hogy Kádárék miért hamisították az adatokat, nem kérdéses. Az viszont érthetetlen, hogy az Ötvenhatos Intézet munkatársai miért ragaszkodnak a valótlanságokhoz és miért folytatják a dezinformálást a mai napig! Az a baj, hogy egy sor történelmi tény vagy csak kozmetikázva, vagy egyáltalán nem jelenik meg a szélesebb tömegek előtt Magyarországon.
Szűk egy éve alapította meg Eötvös Péter a kommunizmus bűneinek feltárására hivatott, a KDNP-hez kötődő munkacsoportot, amely a Konrad Adenauer Alapítvánnyal közösen programok sorát valósította meg eddig. A munkacsoport hamarosan alapítvánnyá alakul át, hogy még többet tehessen a múlt feltárása érdekében. A szellemi műhely magját 17 rangos értelmiségi adja. Az alapító szerint máig történelemhamisítás és elhallgatás folyik Magyarországon, és ennek eljött az ideje véget vetni.
– Mely történelmi témákra gondol?
– A kitelepítések például nem szerepelnek olyan súllyal a legújabb kori történészek munkáiban, mint amilyen súlya ennek annak idején volt. Belátom, ennek egyik oka, hogy a hortobágyi kényszermunkatáborokkal kapcsolatos iratanyagok a 90-es évek közepéig például nem voltak kutathatóak. Ma már azonban azok, legalábbis amely dokumentumok nem az MSZMP valamelyik utódpártjának a birtokában vannak. A középiskolai történelemkönyvekben a szocializmusban elkövetett törvénytelenségek csak nagyon spórolósan, ritkán és csekély terjedelemben jelennek meg. Ennek az eredménye az, hogy a mai fiatalok teljesen tájékozatlanok az ötvenes évek történetében. Itt nem a politikatörténetre gondolok, hanem annak a rendszernek máig ható, a társadalom szerkezetét szétverő, a nemzetet morális alapjaiban megrendítő vonásaira.
– Mi az oka annak, hogy a mai értelmiség túlságosan félve nyúl a szocializmus-témához?
– Ha bárki felvet, vagy publikál valamit, ami újdonság, azonnal valamilyen bélyeget ragasztanak rá azok a „mértékadó” megmondóemberek, akik szeretnek beskatulyázni mindenkit sajátos szempontjaik szerint. Van egy idősebb generáció, amely nem tudta maradéktalanul levetkőzni magáról a kádári örökséget. Ők még mindig a Kádár-kor fogalomrendszerében gondolkodnak és az akkori kifejezéseket használják. Nem akarok itt neveket mondani, de számos akadémiai nagydoktor, egyetemi tanár őskövületként uralja a pályát. Irritáló, amikor halljuk egyesek megnyilatkozását a harmincas évekről és a tudományos semlegesség helyett ab ovo ítéletet fogalmaznak meg, bármiről legyen is szó. Sokszor már a kérdésfelvetéskor prejudikálnak általuk vélelmezett igazságokat.
– Ezen lehet változtatni?
– Változtatni legfeljebb áttételesen, példamutatással tudunk. Mindenesetre a jelenség arra késztetett minket, hogy foglalkozunk vele.
– A minket alatt kiket ért?
- A kezdeményezésemre alapított munkacsoportban pillanatnyilag 17 barátunk dolgozik: 5 tanszékvezető egyetemi tanár, újságírók, történészek, filmrendezők. Például Kahler Frigyes, Jobbágyi Gábor, Horváth Attila, Szabó István jogász professzorok, Hankó Zsuzsa történész-szociológus. Feltett szándékunk fiatalokkal bővíteni a kört.
– Önnek van személyes indíttatása a munkacsoport létrehozásában?
– Az anyai nagyapám magas rangú rendőr tisztviselő volt a Horthy-korszakban. 1945-ben meghalt. Özvegyen maradt nagyanyámtól 1950-ben, 73 évesen megvonták a nyugdíjat, majd kitelepítették budapesti lakásából valahová a Hajdúságba, ahol végül éhen halt. Pedig semmi köze nem volt ahhoz, hogy férje a 30-as években rendőr volt. Úgy bántak vele, mintha bűnöző lett volna, mintha bűn lett volna rendőrfeleségnek lenni. Ez, így persze nem volt kimondva, nem nagyon indokoltak semmit. Nagyanyám szegény feladta magában.
– Gondolom, „osztályidegen” volt, „B” listás, vagy valami ilyesmi...
– Ennek a proletárdiktatúra néven is ismert „társadalmi kísérletnek” útjában állt a polgári, keresztény nemzeti középosztály. Mindenki ellenség volt, akinek volt valamije. A kitelepítetteket kuláknak minősített, jobb módú gazdálkodó családokhoz telepítették be. A kulákok képviselték gyakorlatilag faluhelyen a „polgárságot”. A kommunisták azt hitték, hogy majd az egymás nyakára kényszerített emberek marakodni fognak és kijátszhatják őket egymás ellen. De nagyot tévedtek. A vidéki emberek tisztában voltak a helyzettel és együttérzéssel adták oda a tisztaszobákat a kitelepítetteknek. Példamutató módon viszonyultak az érkezőkhöz.
– Én is ismertem egy Pestről családostul kitelepített jogászt, aki hivatalos papírok értelmezésében, kérvények megírásában segédkezett a fél falunak. Az egyszerű parasztemberek élelemmel „fizettek” neki, miközben esténként verte az ablakot a rendőr, hogy kényszerlakhelyét nem hagyta-e el. Az illető a nagyapám volt.
– Valóban csodálatos történetek születtek az emberiességről, együttműködésről. Az első kitelepítési hullám azzal indult, hogy 1950 június 23-án a déli és nyugati határsávból kiemeltek családokat. Ők jórészt nem kulákok voltak, hanem olyan szegényparasztok, akik nem akartak belépni a téeszbe. 10 ezer embert, komplett családokat vittek el kisbabástul, aggastyánostul 12 kényszermunkatáborba, ahol Ávós fegyveresek felügyelete mellett kellett mezőgazdasági munkát végezniük.
– Meg volt hirdetve hivatalosan, hogy a középosztály megtörése a cél?
– Ezt így rendeletileg nem mondták ki. 1946-ban Révai József főideológus Szabad Népben megjelent cikke azonban iránymutató volt, meghatározta ki a reakciós.
– És ki?
– Mindenki, aki nem ért egyet a kommunistákkal. Az, pedig nyilván nem ért egyet a kommunistákkal, akiknek a vagyonát, a vállalkozását, a földjét, a lovát államosítani akarják. Az tehát az ellenség, akitől van mit elvenni. És a legkisebb elvehető vagyon is ide sorolta a birtokosát. A hortobágyi tábor 10 ezer lakójának 40 százaléka szegényparaszt volt. Tehát nem mondhatjuk, hogy csak a királyok-hercegek grófok kerültek ebbe a helyzetbe. Nem minden szegényparaszt tapsolt a kommunistáknak. Azok, akik például az egyházhoz jobban kötődtek, tagjai voltak a Kisgazdapártnak, a Parasztpártnak, a Demokrata Néppártnak, a Katolikus Legényegyletnek, a KALOT-nak, vagy bármelyik nem kommunista társadalmi szerveződésnek.
– Honnan tudták a kommunisták, hogy ki, hol áll politikailag?
– A helyi ávós tudta, ki hol áll. Akiről úgy gondolták, hogy jobboldali, ez elég indok volt ahhoz, hogy kitelepítsék az otthonából. Sőt, az is elég volt, ha valamelyik jó elvtárs kinézte magának a valakinek a házát. A kapzsiságnak és a jogtalan vagyonszerzésnek is tág tere nyílt, amiről egy árva szó nem esik. Ezért érezzük szükségesnek kellő alapossággal különböző társadalomtudományi szempontból feltárni a történteket, majd a közbeszéd szintjén kibeszélni magunkból minden keserűséget, hogy ha már a bűnösök tetemrehívása elmaradt, legalább utólagos leleplezésük történjen meg. Megbékélésről, megbocsátásról majd utána kezdhetünk beszélgetni.